Négy nap alatt már több mint 80 ezer háború elől menekülő ember lépte át a magyar-ukrán határt, és napról-napra többek érkeznek.
Kárpátalján nem maradt más, csak a félelem – suttogja maga elé kapucnija árnyékából az út szélén álló középkorú nő vasárnap délután – írja a Népszava.
Nevet nem mond, mert ő még visszamenne és ki tudja. Csak fejével int hátrafelé a beregsurányi határátkelő felé. A szomszédasszonya álldogál mellette, egy sporttáskát szorongat. Pár lépéssel előrébb az asszony három tizenéves lánya kuporog a bőröndökön, meredten nézik a csupasz útmenti fákat.Csütörtök óta vacilláltak, hogy jöjjenek vagy maradjanak, de végül a férje mondta, ne várjanak tovább, hátha lezárják az ukrán-magyar határt.
Meg azután a lányok „nagyon belehúzták magukat félelembe”, folyton a híradókat nézik, amiben másról sincs szó, mint a háborúról, hogy lőnek, bombáznak és jönnek a katonák. Idegen férfiak. Óvóhely sincs a faluban ahová elbújhatnának.Összepakoltak hát és elindultak gyalog. Néhány kilométerre laknak a magyar határtól, gyorsan odaértek. Sokkal hosszabb volt átjutni. Most már éhesek, fáznak, meg vécére is mennének, de nem mernek mozdulni. Hiába látják a segítők sátrait teával, szendviccsel, mögötte a mobilvécékkel.
Nem mehetnek. Idejönnek értük Pestről az unokatestvéréék és nekik csak ukrán mobilnetük van, odébb talán nem működnek a telefonok és nem találják meg őket. S akkor itt ragadnak a két világ között. A szél bántón belekap a kapucni prémjébe. A lányok összébb csúsznak a bőröndön. A férje ott maradt, meg a szülők. Nem jöhettek. A férje sorköteles, de még nem vitték el, a szülők meg öregek, nem hagynak hátra mindent – itt kicsit megáll, keskeny vonallá szorítja a száját. Nyel egy nagyot. Nem sír. Nem lehet – mondja és fejével a lányok felé bök –, ha én félek, ők rettegni kezdenek. Ezért én nem félek és csak arra gondolok, hogy gyorsan vége lesz és visszamehetünk.
– Apa, hogy találtál meg? – kérdezi a szürke nadrágos négyévesforma fiúcska már a tiszabecsi határátkelő magyar oldalán. Fején félrecsúszott a sapka, amikor az apa odarohant hozzá és felkapta. Nem húzza vissza. Megilletődötten tűri, hogy szorongassa apja, aki nyugatról hajtott a keleti határhoz, hogy felvehesse ott az Ukrajnából átmenekülő családját. A gyerek kérdezni se meri tovább, csak nézi a kabátjába fúródó fejét. Csak mikor az apja – vékony harmincéves forma – átfordul a mellette kuporgó anyjához, akkor mozdul, a csokipapíron tép egy kicsit. Apja átöleli az útszéli árokparton ülő fiatalasszonyt az ölében tartott csecsemővel együtt. Azután szinte szó nélkül felsegíti. Vállára veti a táskát, kézen fogja a gyereket, megigazítja a fején sapkát és maga előtt tereli az asszonyt. A fiúcska ekkor újra kérdi:– Honnan tudtad hozzánk az utat apa?Akkor a férfi lenéz rá és csak annyit mond:
– Nagyon kerestelek.Mennek nagy rendületlenséggel a kocsi felé, amivel apa jött értük. Mögöttük lassan összezár a tiszabecsi határátkelőn át érkező menekülők sora. Egy fiatalasszony tűnik fel. Egyik kezével nagy mózeskosaras babakocsit tol, a másikkal óriási fekete gurulós bőröndöt vonszol, kabátjába egy óvodás forma kapaszkodik, de nyaggatja, hogy inkább menjenek oda a nénihez az asztalnál. De a nő nem engedi, erősen rászól, húzza. Lassan haladnak, mígnem egy erőteljesebb férfi áll melléjük, kérdi, segíthetne-e.
A nő rémülten rántja meg a bőröndöt, a gyereket és taszítja előrébb a babakocsit. Egy nő lép oda, ukránul szól. A babakocsi megáll. A gyerek odamehet az asztalhoz, elvehet egy kicsi dobozos üdítőt.– Néha nem akarják elfogadni az ételt. italt. A háború kergeti őket ide, de a büszkék. Az egyik anyuka mindenáron fizetni akart a bébiételért és a pelenkáért, vette elő a bankjegyeket, hogy ő nem szegény, csak félti a gyerekeket. Végül leült ide a padra és megetette a kicsit, azután sírt egy keveset, végül elfogadta a szállást, amíg jönnek érte – magyarázza Horváthné Orbán Katalin a határmenti Magosliget polgármestere, aki az első nap óta áll kint minden nap a tiszabecsi határátkelőnél felállított asztala mellett. De nem ez számít – mondja –, nálunk a faluban szinte mindenkinek van odaát valakije.– Az a fiatalasszony is ukrán – mutat egy fekete dzsekis nőre az asztal mellett.
– Ide jött férjhez, s most itt van velünk segíteni.A polgármester lelkemre köti, hogy írjam le, rengetegen segítenek. Az ország minden tájáról kapnak adományokat, összefogtak a környékbeli falvak, a körzet országgyűlési képviselője is járt itt, sátrat is állított melegedőnek, itt a Vöröskereszt és más civil szervezetek is, Szegedről a görögkeletiek üzentek, hogy várják a rászorulókat. De ők csak a környékbeli falvakba tudják elvinni az érkezőket, a falubuszt nem küldheti el messzebb. Itt kicsit elhallgat az energikus asszony.– Tudja, megjelentek a hiénák is. Délelőtt egy ukrán férfi kérdezgette az érkezőket, hogy merre, hová, mert ő szívesen elviszi őket. A kisbusznál azután kiderült, hogy jól megkéri az árát. A rendőrök is szóltak neki, hogy álljon odébb, de azt mondta, hogy csak segíteni jött.
